11.

Közönyösen hátat fordítasz a halálért könyörgő királynak, de az nem hagyja annyiban. A lábadba kapaszkodva őrjöng.

– Nem tagadhatod meg a jutalmam! A méltó halál az egyetlen amit nem veszel el tőlem! Nem hagyom!!!

Nem törődve ivadékod hisztijével, az ajtó felé indulsz. A lábad azonban nem mozdul. Lenézel. A lábszáradat szorongató király mintha nagyobb lenne, mint az előbb, satnya karjai  teltebbek, izmai lüktetnek. Egy mozdulattal kirántja alólad a lábad, te pedig megpördülve, háttal a padlóra zuhansz. Mielőtt felkelhetnél,  az öreg felpattan a földről és oldalba rúg. A rúgás ereje akkora, hogy a padlóról egészen a szemközti falnak repülsz. Áttöröd a rozoga falat, és a szomszéd szobában hallgatózó szolgák közé zuhansz. Felkelsz a földről. A tomboló király követ téged a falon ütött lyukon át. Semmi kétség, a vérvonal nem hígult fel teljesen, az utolsó király is megörökölte hadisteni erődet. Egy gyomrossal visszatessékeled a trónterembe. Végre méltó ellenféllel küzdhetsz, így nem kapkodod el a párviadalt. Az aszott öregember teste dühével együtt folyamatosan növekszik, beszéd helyett már csak bömbölve próbál meggyőzni az igazáról.  Szavak  helyett azonban meggyőzőbbek az ütések, amiket rád mér. A torony falai megremegnek, a gerendák recsegnek, a mennyezetről por és vakolat hullik rátok, akárhányszor elcsattan egy pofon. Az eddig csak bámészkodó szolgálók menekülőre fogják a dolgot, de elkéstek: egy utolsó, mindenható jobbhorog, és a padlót tartó gerendák végleg feladják a gravitáció ellen folytatott, sok száz éves küzdelmüket. Hatalmas robajjal megnyílik alattatok a föld. Óriási testetek átüti az alattatok lévő emelet padlózatát is, majd az azutánit, és az azutánit is. A sokáig tartó zuhanás végén meteorként csapódtok be a kastély alagsorába, az égig érő torony pedig meginog és összedől, maga alá temetve téged, az öreg királyt, a palota teljes személyzetét, és azt a néhány száz alattvalót, akik a vár körül építettek házat maguknak. Elveszíted az eszméleted. Lapozz a 23-ra.