25.
Egyetlen rúgással szilánkokká zúzod a királyi torony legtetejében lévő trónterem kétszárnyú ajtaját. Hidegvérrel bemasírozol. A céltalanul lófráló szolgák riadt csótányok módjára röppennek szét, és bújnak be a függönyök mögé. Kimérten járulsz a vénséges vén király színe elé, aki semmit sem észlel a történésekből. Üveges tekintettel bámul maga elé, ernyedt teste tétlenül folyik szét a trónuson. Palástját benőtte a penész és a moha, vállán gombák fityegnek. Igazán lehangoló látvány.
A szánalomra méltó vénember egyszer csak lomhán rád emeli ködös tekintetét. Cserepes ajkai lassan szétnyílnak, és az öreg erőtlen hangon felnyög:
– Kifelé… mindenki kifelé…
A pohárnok kezéből nagy csörömpöléssel kihullik a kupa, a cselédek felsikoltanak döbbenetükben. Mindannyian azt hitték, hogy a király évek óta halott, és az ő dolguk a sírhely és az utolsó uralkodó mumifikált testének megőrzése. A szolgálók áldozatnak szánt színjátékként tekintettek munkájukra, mivel a király évek óta nem evett, nem beszélt, meg se mozdult. Az ételeket, amiket felszolgáltak neki, többnyire ők maguk ették meg. Döbbent arccal, hajlongva tolatnak ki a teremből.
– Ősatya, dicső, teremtő ősöm, hát eljöttél értem! – borul a lábaidhoz rimánkodva a király. – Mindent megtettem, mindent elkövettem, hogy a Te utadat járjam. A Te Szent Háborúd oltárán veszett oda az egész családom. Vége a vérvonalnak. Eljött hát az idő, hogy oldaladon az Égi Csatába lovagoljak? – Olyan áhítattal néz rád, mint egy jelenésre.
Válasz gyanánt megcsóválod a fejed. A király még mélyebbre borul a lábaid előtt.
– Ne, Ősatyám, nem tagadhatod meg tőlem… Mindent feláldoztam, mindenkit elpusztítottam, hogy olyan lehessek, mint Te. Oltárod köré valóságos hegy épült a csatában elhullottak testeiből! Nincs már, kit feláldozhatnék. Hatalmas Ősöm, a valaha volt legnagyobb követőd, leghűségesebb szolgád térdel most előtted!
Felnéz rád, de nem látja az enyhülés jeleit kifejezéstelen arcodon. Karjait összefonva imába kezd.
– Vess hát véget a szolgálatomnak, Ősatya, nem bírom el a rám rótt terhet. Add meg nekem a dicsőséget, hogy a Te szentséges öklöd által zúzassak halálra… Légy velem kegyes…
A vén király velőtrázó halálsikolyt hallat, látszólag minden ok nélkül. Ahogy a trónterem omladozó falai közt visszhangzik a gurgulázó üvöltés, hirtelen beléd hasít a felismerés: ez nem halálsikoly. Ez a neved.
Évezredekkel ezelőtt születtél, amikor az emberek még nem adtak nevet a dolgoknak, mert nem használtak szavakat. A dicsőség akkoriban az volt, ha valakit minél rémültebb ordítás fogadott, ha meglátták. Ebből a dicsőségből neked jutott a legtöbb: a legrettegettebb élőlény voltál az ősidőkben, annyira erős és veszélyes, hogy csak maga a Földanya volt képes szeretni.
De még hogy! A ti frigyetekből született meg e világ teljhatalmú uralkodó dinasztiája, mely a föld legerősebb és legbátrabb harcos-királyainak a vérvonala volt. Téged, a világ leghatalmasabb hadurát, maguk közé fogadtak az istenek. Ám az isteni hatalommal új lehetőségek nyíltak meg előtted arra, hogy még rettegettebb zsarnokává válj a már amúgy is a lábaid előtt heverő világnak. Végül a mára legendává vált Egy Csata hevében, amikor az egész bolygó lakossága háborúba vonult egymás ellen, annyira eggyé váltál a csatával, hogy amikor az utolsó katona is elesett és a harcnak vége volt, te is álomba merültél.
Mire a visszhang elcsendesedik, már tudod, ki vagy. A vén király továbbra is a lábaidra borulva könyörög.
Amennyiben megadod a végtisztességet legnagyobb rajongódnak, lapozz a 37-re. Ha életben hagyod, lapozz a 11-re.