40.

– Hazugság! – zengi a nő és az állatok.

Az istennő mintha még nagyobb lenne, mint korábban. Fél kézzel elkapja a nyakad, és a feje fölé emel. Ujjai olyan erővel szorítanak, mint a legöregebb fák törzsei. Ezúttal nincs menekvés. Hangja úgy visszhangzik a csarnokban, mint a hegyomlás.

– Most megtudod, milyen érzés tehetetlenül elsorvadni egy halálraítélt világban!

Látásod elhomályosul, az óriáskéz szorításán kívül egyre kevesebbet észlelsz a valóságból. Kicsinek érzed magad. És nyálkásnak. Aztán hirtelen a kéz elenged. Süvítő levegőt érzel áramvonalas tested körül, majd egy csobbanást.

Nem gondolsz semmire, valahogy nem is érzed szükségét. Úszol. Aztán a sötét víz világos vízzé válik, ahogy a földalatti folyam kiér a felszínre. Az sem jut eszedbe, hogy a partra ússz – nagyon is jó neked a vízben. Fogalmad sincs, mennyi ideig úszol, vagy hogy egyáltalán mit jelent az idő; igazából ennek az idő nevű dolognak a létezéséről sincs fogalmad.

De mi ez? Egy ízletesnek látszó valami ficánkol előtted a vízben – valami csillogó dologra tűzve. Ha megeszed, lapozz a 12-re, ha nem, lapozz a 26-ra.