15.

Fűcsomókkal sűrűn benőtt sztyeppén vándorolsz tovább. Az itt növő fű kövér szálú, és még neked is majdnem a térdedig ér, továbbá élénk vérvörös színű. A füves pusztát róva égtelen visítás üti meg a füled. Nem embertől származik a hang, de emberi ordibálás is társul hozzá. A dulakodás hangja egy nagy fehér szikla felől jön, aminek a tetején rozoga kis viskó áll. Közelebb érve újabb artikulátlan üvöltést hallasz, melyre a környező madarak is elröppennek ijedtükben. A fehér szikla mocorog; körötte dühödt embertömeget látsz, magasba emelt vasvillákkal, botokkal, sarlókkal és kiegyenesített kaszákkal.

A jelenet utolsó, legkisebb szereplőjét már csak egész közelről veszed észre: egy fiú az, aki a lázongó parasztokat próbálja elkeseredetten, könnyes szemekkel visszatartani a hatalmas kődarabtól.

A szembenálló felek nem fordítanak figyelmet közeledtedre, vitájuk láthatóan élet-halál fontosságú dologról folyik. Valaki a tömegből nem bírja tovább türtőztetni magát, és egy dobással a fiú mögé hajítja a kezében lévő vasvillát, ami egyenesen a sziklába fúródik. Most, hogy jobban megnézed, ez a kőszikla… szőrös. És vérzik. Újra hallod az ordítást, és a szikla megmozdul. Jobban mondva négy lábra áll, és szembefordul a dühös parasztokkal. Dehát ez egy disznó! Egy ház méretű, feldühített ártány magasodik a tömeg fölé, habzó szájjal, vérben forgó szemekkel, hátán a kondásfiú kunyhójával. A sebzett állat még egyszer elüvölti magát, mintha csatakiáltást hallatna. Ugyanígy a tömeg. A fiú elkeseredettségében elsírja magát. Néhány méternyire szemléled a pillanatokon belül bekövetkező, epikus disznóvágást, és úgy érzed, tenned kell valamit.

Kinek az oldalára állsz?

Ha az éhes parasztoknak segítesz, lapozz a 20-ra. Ha a kondásfiúnak és malacának, lapozz a 10-re.