17.
Egyik ujjadat bemélyeszted a bal szemed és az orrod közé, majd egy íves mozdulattal kikanyarítod a szemgolyód. A kín kishíján átlépi a fájdalomküszöbödet, amikor egy gyors rántással kitéped a látóideget a szemüregedből. Átnyújtod a véres szemgolyót a révésznek. Az öreg gyermeki izgalommal elveszi, és beilleszti üres szemüregébe. Színpadiasan körülnéz.
– Révész Sándor mindent lát! – károgja eszelősen röhögve, majd feléd fordul: – Téged is látlak, utazó. Ritka ocsmány képed van! Háháhá! Indulás!
Megmarkolja evezőjét, és komótosan tempózni kezd a folyam irányával szemben. Menet közben, amikor épp úgy tartja kedve, rásóz némelyik szerencsétlen fekete teremtmény fejére az evezővel. Minden alkalommal felkacag. Ez az ember szereti a munkáját.
– Aztán honnét jöttél, utazó? – fordul hátra evezés közben. Megfigyeled, hogy a szem, amit adtál neki, nem is mozog az üregében. Élsz a gyanúval, hogy Révész Sándor ugyanannyira lát vagy nem lát most, mint azelőtt. Kibaszott szélhámos.
– Nem felelsz? A nyelvedet tán az előző fuvarodért adtad oda? Háháháhá! Ne csüggedj, jóember; a királyi kikötőbe viszlek. Sok más helyre úgyse mehetnél, mindenütt csak halál, dögvész, pusztulás, ésatöbbi, ésatöbbi. Ott van még persze a lángoló város, Chrematorium. Bájos hely. Aztán délebbre meg ott a fennsík, de afölött valami mennybéli csatatér lehet, mer’ folyamatosan potyognak a hullák az égből. Na, de látom én, milyen fából faragtak — egy magadfajta pasast inkább a Halálhegy érdekelhet, hehehe… Révész Sándor mindent lát…
Nem igazán tudod eldönteni, hogy a révész kacsintani próbál, vagy csak pislog. Órákig hallgatod a meséit erről a halott világról; az ismeretterjesztés ezek szerint része a szolgáltatásnak.
A látóhatáron egy régi, romos kastély tűnik fel, melynek egyik tornya valótlanul magas, már-már a felhők fölé ér. A kastély kikötőjébe érve Révész Sándor kiköti csónakját, megvárja, míg átlépsz egy stégre, majd búcsúzóul így szól: