20.

Mielőtt a tömeg összeütközhetne az óriásdisznóval, irdatlan csatakiáltással a szörnyeteg nyakába ugrasz, és lefejeled. A csapás súlyától a hatalmas állat orra bukik, métereken keresztül felszántva maga előtt a földet, egyúttal szétlapítva a meglepett kondásfiút. A rohamozó csőcselék megtorpan. Teljes csendben, döbbenten bámulnak, ahogy lemászol az orrát földbe túrva fekvő, betört koponyájú, döglött monstrumról. Megfordulva szembetalálod magad a téged bámulókkal.

Üdvrivalgás helyett azonban továbbra is riadt csend uralkodik. Valahol a néma tömegben felsír egy kisgyerek. Egyikük végre megszólal, remegő hangon:

– Kö… köszönjük… Régóta éhezik a falunk, nincs mit ennünk…

– Ez meg csak hízlalta itt a disznaját! – szólal meg egy dühös női hang hátulról.

– A régi csatatér helyin, mer’ tudja, hogy ide nem mer jönni senki se! – teszi hozzá egy másik.

– Uram, ööö… Hős úr… – folytatja az első beszélő. – Megtisztelne minket, ha velünk enne! A lakomát a maga, az ön… szóval, a tiszteletére rendezzük a tisztelt Hős úrnak…

Erre a meghívásra nem tudsz nemet mondani. A falusiak mohón rontanak rá a tetemre, és méretes darabokat hasítanak ki belőle ócska szerszámaikkal. Tüzet raknak, és népünnepély méretű nyársalgatásba kezdenek. Alig várva, hogy végre ehetőre süljön a hús, leplezetlen mohósággal kezdik el zabálni (a türelmetlenebbek már nyersen elkezdték) a rágós és ízetlen óriáspecsenyéket. Mindenki önkívületén kívül zabál; nem szólnak egymáshoz evés közben. Talán ők se tudják, mikor ettek utoljára.

Megkóstolod a neked szánt fejhúst. Most, hogy belegondolsz, egyszer sem ettél, mióta felébredtél ott a csatamezőn. Nem is voltál éhes. Ennek a húsnak azonban megismered az ízét. Háborúíze van.

Haragos morgás töri meg a csámcsogást. Az egyik falusi próbál erővel kitépni társa kezéből egy malomkerék méretű sonkaszeletet. A veszekedés verekedéssé fajul, majd mások is beszállnak, hogy rendet tegyenek a vitában. Egyre többen esnek így egymásnak: először csak lökdösődnek, aztán ütik és rúgják, majd zúzzák, törik, szúrják és vágják egymást. Az arcokon ugyanaz a téboly ül, mint a hajdani disznóén. Téged is megtámad némelyik őrült paraszt, de semmi esélyük arra, hogy ártsanak neked. Egymásra viszont annál veszélyesebbek. A disznótor embertorba torkollik. Az utolsó túlélő, rádöbbenve, mit tett, azonnal kést szúr a saját torkába.

Nem vagy meglepve. Az ősi csatamező helyén nőtt legelőn milliók vérével öntözött termőföldből serkennek a fűszálak. A kondásfiú szörnymalaca bizonyára a vörös fűtől cseperedett ilyen kolosszális mutánssá. A szörnyeteg vérszomja persze arra is átszáll, aki eszik a húsából. Pedig te csak segíteni akartál.

– Ennyi idő után is csak rombolni tudsz – szól egy megvető hang.

Megfordulsz, de csak egy fekete kutyát látsz. Biztos idevonzotta a dögszag.

– Bármihez érsz, az meghal. Csak nézz körül. Mit ártottak ők neked?

Nem képzelődsz: a fekete kutya szidalmaz.

– Tudod egyáltalán, ki vagy?

Elindulsz a kutya felé, mire az nyílsebesen megfordul, és elinal. Utána eredsz, de nem éred utol. Még látod, ahogy egy sötét erdőfolt irányába szalad, de aztán szem elől téveszted.

Ha követed, lapozz a 24-re. Ha nem, lapozz a 33-ra.