21.

A sodrással haladva könnyű dolgod van az evezéssel. Csónakod sebesen szeli a folyó vizét alkotó nyálkás, fekete teremtményeket. Kihajolsz, hogy szemügyre vedd őket, de mintha nem egészen e világban léteznének: alakjuk nem kivehető, testüket inkább plazma alkotja, mint anyag. Ezek lelkek.

Megpróbálsz kifogni egyet a folyóból, de túl sikamlósak ahhoz, hogy fogást találj rajtuk. A lelkek kezed közelségére keserves zokogásban törnek ki. Tudják, ki vagy. Talán ezek a háborúban elhullottak szellemei.

De honnan jönnek? Meg akarsz fordulni a csónakkal, hogy kiderítsd, hol a forrás. A folyó azonban nem enged. A csónak körül mintha felforrt volna a fekete víz; a lelkek belekapaszkodnak a csónakba, és viszik a sodrással egyre sebesebben.

Felnézel, és egy vészesen közelítő vízesést pillantasz meg a csónak előtt. Nincs más hátra: kiugrasz. A partot azonban már nem éred el — a kesergő lelkek ugyanis magukkal rántanak, le a vízesésen.

A fekete áradattól semmit sem látva várod a becsapódást, de semmi sem történik. Csak zuhantok. A föld pereméről lezúdulva a lélekfolyó beleáramlik az éjsötét világűrbe. A lelkek továbbra sem engednek. Hiába minden erőd — az ő testükre nem azok a szabályok érvényesek, mint a tiédre.

A hideg űrben sodródva, az ő társaságukban töltöd el az öröklétet.